Amikor az autizmusról beszélünk, sokaknak még mindig az Esőember című film ugrik be elsőként. Pedig a valóság ennél sokkal, de sokkal árnyaltabb. Sokan vannak, vagyunk azon a bizonyos spektrumon… és sokszor olyan elképesztően jól maszkolunk a mindennapokban, hogy csak felnőttként áll össze a kép, és értjük meg, miért is működtünk mindig egy picit másképp. A generációnk mégis ebből a filmből meríti a tipikus képet erről a neurobiológiai állapotról.
Tinicoachként nap mint nap látom, hogy a maszkolás valójában a felnőtté válás része is. Egy átlagos kamasz is folyamatosan maszkol… és ez az ő esetében így van jól! Próbálgatja a különböző szerepeket, keresi az identitását és a helyét a kortársak között. A héten épp az egyik coacheemmel beszélgettünk erről, aki óriás útkeresésben van, és meglepte, hogy ezt a viselkedést elismertem és validáltam… igen, cipelik ezt a terhet a neurotipikus tinik is. Van, akinek könnyebb a csomag, van, akinek nehezebb (utóbbiak jutnak el hozzám).
De van itt egy nagyon fontos dolog, amire folyamatosan figyelnem kell: ha egy tininek neurodivergens érintettsége van, a környezete nagyon könnyen összetévesztheti a kettőt. Míg a tipikus kamaszkori szereppróbálgatás a fejlődés természetes szakasza, addig a neurodivergens maszkolás egy láthatatlan, sokszor hihetetlenül kimerítő túlélési stratégia a biztonság fenntartására és a beilleszkedésre. Ezért képzem magam ebben az irányban: hogy ha felmerül az érintettség, megkaphassa a kliens a megfelelő támogatást (és nyilván diagnózist a szakemberektől).
Ma, az ENSZ által is hivatalosan jegyzett autizmus világnapján érdemes emlékeztetnünk magunkat: nem minden az, aminek látszik. Figyeljünk a kamaszainkra (és persze magunkra is) egy kicsit értőbb, elfogadóbb figyelemmel, hogy kisebb teher legyen a megfelelés. Olyan húzós nekik így is…