Olyan sok okos tini jár hozzám! Es hogy miből veszem észre? Abból, hogy zseniálisan trükkösek. Ahogy egy múlt heti erősségkereső alkalmunkon elhangzott egy srác szájából: ő cseles.
Van az a fajta „cselesség”, ami valójában nem rosszaság, nem lázadás, nem szándékos bosszantás, és nem visszafordíthatatlan “rossz emberré válás”. Amit sokszor ezeknek hiszünk, az valójában egy kemény munkával felépített páncél. Az okos tinik gyakran olyan zseniálisan oldják meg, hogy látszatra minden rendben legyen, hogy észre sem vesszük, mennyire keményen küzdenek a fókusz megtartásával.
Hogyan néz ki ez a működés a mindennapokban?
• Az utolsó utáni pillanatban rakja össze a leckét (mert akkora a nyomás, hogy az adrenalin végre fókuszt ad).
• Humorral üti el a hibákat (mert gyors az észjárása, és így kerüli el a lelepleződést).
• Terel, alkudozik, kifogásokat gyárt (mert ez még mindig könnyebb, mint bevallani, hogy teljesen szétesett a figyelme).
• Vagy simán csak „elfelejti” (mert ami nem köti le extrán az agyát, az egyszerűen nyomtalanul átsuhan rajta).
• Folyamatosan elhagyja a cuccait (mert az agya egyszerre ezer más belső ingert próbál feldolgozni, így a fizikai tárgyak követésére már nem marad kapacitása).
• Rendkívül impulzívan reagál (mert az azonnali cselekvés pörgése segít elnyomni a bizonytalanságot és a tervezés okozta szorongást).
• Szélsőséges érzelmi hullámvölgyeket él meg (mert a napközbeni folyamatos rejtőzködés és maszkolás annyira kimeríti az idegrendszerét, hogy az otthoni biztonságban már egyszerűen lekapcsol a kontroll).
Ez az úgynevezett maszkolás kívülről sokszor egy ideig működőnek tűnik, de a folyamatos rejtőzködés és kompenzálás elképesztő fáradtságot, szorongást és szégyent termel bennük. Ezt tinicoachként első kézből tapasztalom.
Szülőként gyakran elhangzik a mondat: „Nem értem, miért ilyen nehéz ez neki, hiszen olyan okos.” Ilyenkor érdemes a képességek vagy a szorgalom kérdése mögé nézni. Amit látunk, az egy sajátos, eltérő idegrendszeri működés lenyomata, amely teljesen más megközelítést és megküzdési stratégiákat igényel a mindennapokban.
A coaching folyamataim során éppen ezért nem ezt a páncélt akarjuk letépni, mert a megszégyenítés csak visszaüt . A célunk az, hogy ezt a hihetetlen kreativitást és eszességet a rejtőzködés helyett egy saját, számukra jól működő rendszer felépítésére fordítsuk.
És most jöjjön a kedvenc kérdésem (oszd meg velem, ha van kedved):
Tegyük fel, hogy ma éjjel csoda történik, és holnaptól a kamaszodnak nem kellene a „cseles páncéljában” küzdenie a mindennapokban. Mi lenne az első, legapróbb jel reggel, amiből szülőként észrevennéd, hogy leesett róla ez a teher? (Egy őszinte mosoly? Egy nyugodt mondat a reggelinél? Mekkora kincsek ezek!)
Ha magatokra ismertetek, és szeretnétek, hogy a túlélés helyett a valódi erősségeké legyen a főszerep, keress bátran! 💜