Az utóbbi időben szinte naponta érzem: kamaszos a légkör otthon. Ismered azt az érzést, amikor mintha az egész családon átmenne egy hullám, és fogalmad sincs, most éppen mi is az oka a vihar előtti (vagy utáni) csendnek? Ma reggel például a lányom megsértődött. Nem, nem kiabált rá senki, csak annyit mondott a férjem: "Most lenne időd hajat mosni." Ő erre szó nélkül, megsértődve elvonult.

A férjem csak nézett rám: „Mit rontottam el?” Ismerős a helyzet?  Félig viccesen, félig kínomban csak ennyit mondtam: "Gondolj rá úgy, mint a PMS-re, csak ez évekig tart." Nem, nem vicc: a kamaszkor tényleg olyan, mintha egy végtelen PMS-hullámban élnél. Hangulat, érzékenység, dráma – mindenből sok és hirtelen.

Tudom, hogy elsőre talán mosolyogsz ezen, de közben nagyon is komolyan gondolom. Mert kamasznak lenni elképesztően nehéz. Néha már attól is megbillen a világuk, ha szólsz, hogy kapcsolják le a villanyt, vegyék fel a kabátjukat, vagy – ne adj’ isten – mossák meg a hajukat. Ami nekünk apróság, az nekik valahol a Mount Everest. És bevallom, volt, hogy magam is elveszve éreztem magam, amikor öt perc alatt háromszor fordult a világ a feje tetejére.

Érdemes arról is beszélni, hogy mindez nem csak „érzetre” hasonlít a konstans PMS-re, hanem valós biológiai alapja van. A kamaszkor alatt párhuzamosan futnak le óriási hormonális változások – a szervezet, szó szerint, teljesen újrahangolja magát. Ezek a hormonok nemcsak a testet alakítják át, de az agyban is komoly átrendeződéseket indítanak el: az érzelmekért felelős limbikus rendszer sokkal aktívabb, miközben a döntéshozásért, önkontrollért felelős agyi területek (például a prefrontális kéreg) még éppen csak „tanulnak”. Emiatt a kamaszok valóban hajlamosabbak a heves érzelmi reakciókra, gyors hangulatváltásokra, érzékenyebbek a környezetük visszajelzéseire – pont, mint egy PMS-es napon, csak épp hosszabb ideig tart. Ha ezt megértjük, könnyebb együttérezni és kevésbé vesszük magunkra a hirtelen kitöréseket.

Ami ilyenkor tényleg segít: teret adni. Nem azt mondani, hogy "Azonnal!", hanem választási lehetőséget adni. Például: "Most szeretnéd, vagy inkább vacsora után megmosni a hajad?" Ez nem varázslat – de ad egy pici illúziót a kontrollról, és sokszor elkerülhető vele a dráma. Csak azért ad utat az együttműködésnek, mert végre van döntési joga.

Őszintén? Szerintem nincs olyan szülő, aki néha ne érezné, hogy csődöt mond, amikor a kamasz gyereke érzékenységével találkozik. De ahogy egy igaz barátot sem hagysz magára a nehéz napján, a saját kamaszod mellé is oda tudsz állni. Nem okoskodva, nem utasítgatva, csak jelenlétből, odafigyelésből.

Ha most olvasod ezt, és magadra ismersz, tudd: nem vagy egyedül. Ez az időszak mindenkinek nagy ügy. És egy kis humor (még ha fanyar is), empátia, no meg néhány „dönthetek?” lehetőség aranyat érhet.

Nálatok mi volt az a hétköznapi dolog, amin a legnagyobb kamasz-drámába torkollott a nap? Írjatok, beszélgessünk! Mert néha már az is segít, ha kiderül: más is ugyanebben a hullámvasútban ül.

Szeretettel,

Léna