Wow, mennyire sokrétű tud lenni egyetlen délelőtt… és egyáltalán, mennyire sokrétű ez a hivatás! Képzeljétek, a tegnap délelőttöm például úgy alakult, hogy három egészen különböző családi helyzetben kellett egyszerre jelen lennem, és mindegyik teljesen másfajta figyelmet kívánt. Mindegyik esetben úgy zsonglőrködünk az erőforrásaink, mint a zsonglőrök, akik porcelántányérokat pörgetnek a cirkuszban. Csak itt nagyobb a tét.
Az egyik pillanatban egy anyukával azon dolgoztunk, hogyan tudnánk a lehető leghamarabb időpontot és megfelelő szakembert találni a kamaszának egy ADHD-felmérésre, majd egy szorongó tinivel kerestük azt a finom utat, amin elindulva apró és biztonságos lépésekben visszavezethetjük őt az oktatásba, mindeközben egy harmadik család esetében már a pályaválasztás útvesztőjében egyeztettem a szülővel a dilemmák kapcsán.
És bár a hivatásom egyértelmű alapja, a mindennapjaim szíve a tinitámogatás és a fiatalokkal való közvetlen munka, egyre többször tapasztalom, hogy a szülőkkel történő háttéregyeztetés és támogatás az a bizonyos hab a tortán, ami igazán teljessé teszi ezt a folyamatot. Hiszen a sulis konfliktusok, az otthoni feszültségek, az alakuló énkép és a folyamatos változás közepette szülőként szinte művészet megtalálni azt az arany középutat, ahol az ember elég teret hagy a fiatalnak az önállósodásra, de közben erős védőhálóként is megtartja őt.
Különösen nehéz teher ez olyankor, amikor a mindennapok sűrűjében a kicsinek tűnő nagy, és a nagynak tűnő kis döntésekkel kell folyamatosan zsonglőrködnötök.
Én pedig pontosan ebben az egyensúlykeresésben vagyok ott mellettetek: miközben a tinivel közösen a saját útját és megoldásait építjük, a háttérben a szülőkkel összetartom a szálakat, megszervezem a folyamatokat, mélyebben utánajárok a felmerülő kérdéseknek, és folyamatosan rátanulok az új helyzetekre. Ha a közös munka úgy kívánja, még a legújabb fidgeteket is lelkesen letesztelem, hogy biztosan megtaláljuk a legjobb eszközt a fókuszáláshoz vagy a feszültségoldáshoz. Ezekben a komplex folyamatokban hatalmas örömöt találok, és a legapróbb kis lépésre, egy nyugodtabb reggelre vagy egy felszabadultabb beszélgetésre is végtelenül és őszintén büszke vagyok, mert pontosan tudom, mennyi munka van mögötte.
És miközben a tiniket kísérem a saját útjukon, titeket pedig a háttérben támogatlak, egyfajta meg nem szűnő rácsodálkozással figyelem, ahogy a legkisebb lépésekből összeáll a haladás. Pont ez az őrült, pörgős, olykor ezerfelé ágazó sokrétűség az, ami miatt imádom, amit csinálok… és amiért sosem cserélném el másra.
A srác pedig úgy örült az új fidgetjének…!