“Mondd, neked mi a szuperképességed?” - nemrég egy szakmai esemény szervezője tette fel nekem ezt a kérdést a közelgő beszélgetésünk kapcsán.
Én, akinek mindig mindenre van válasza (vagy visszakérdezése), nem tudtam rá egyetlen szót sem kiemelni. Mi is lenne az? A komplex gondolkodásmódom? Az empátia vagy a gyakorlatiasság? A szeretetteljes figyelem, esetleg a célorientáltság?
Külön-külön egyik sem az igazi. Nem lehet ezt egyetlen fogalomba sűríteni. Talán inkább az, hogy a hozzám forduló családok és kamaszok kihívásaival kelek és fekszem. Hogy folyamatosan azon pörög az agyam, hogyan lendíthetem át őket a holtponton, hol találom meg azt a fogást, ahol a profi védekezésük oldódni kezd, és végre elindulhat a változás. Ez nem varázslat, hanem értő figyelem, és az a bizonyosság, hogy a legnehezebb helyzetből is van kiút, ha megtaláljuk azokat az erőforrásokat, amikre építeni lehet.
Aztán (mintha csak segíteni akartak volna a válaszadásban) befutott egy édesanya levele.
A fiával egyetlen alkalommal találkoztam, és azóta négy hét telt el. Amikor elolvastam a sorait, rájöttem: a „szuperképesség” nem egy misztikus dolog, hanem az, ahogy ezek a dolgok összeérnek a gyakorlatban.
Íme a levél, változtatás nélkül.
—-
Képzeld el, mióta nálad járt G., nagyon sokat változott pozitív irányban.
Eltűnt a rossz társaság, nem csavarog annyit. Visszatalált a gitárhoz, valamennyire a sulihoz is jobban viszonyul, de még van mit javítani. Nagyon szeretnénk, ha tovább erősödne ebben az irányban. De ez nem csoda a mi részünkről. Tenyleg abban bízom, ha megtaláljátok az erősségeit, akkor ő is ráébred, hogy neki is jobb lesz így sokkal 😊
A héten jelentkezett a suliban egy bringatáborba. Nála ez tényleg óriási lépés. A tanár mondta is neki, hogy hallott róla jót is, rosszat is, mire G. azt válaszolta, hogy jól fog viselkedni. Már be is fizettük az első részletet.
Az elmúlt időszak nagyon nehéz volt vele. Sok feszültség, sok düh, sok veszekedés - egyszerűen nem hitt nekünk, és mi sem tudtuk, hogyan húzzuk ki a rossz társaságból. Két éve tart ez az egész, és szülőként néha tényleg csak sodródik az ember, miközben próbálja megtalálni a jó megoldást.
Én nagyon hiszek abban, amit te képviselsz: hogy szeretet, figyelem és bizalom kell, nem büntetés. És abban is, hogy szükség van olyan felnőttekre, akikben megbízhat. Amit most nála látok - a tisztulás, a gitár, a bringatábor, a kevesebb csavargás - ezek mind azt mutatják, hogy kezd megnyugodni benne valami.
A rossz társaságból nem lehet egy mozdulattal „kivenni”. Inkább úgy működik, hogy lassan elkezdi magát máshol jobban érezni. Ehhez pedig nagyon sokat teszel most. Érzem a pozitív hatásaidat, és tudom, hogy nekem is ebben az irányban kell tartanom magam.
—-
Egyetlen konzultáció és négy hét. Ennyi kellett ahhoz, hogy megjelenjenek az első, de határozott jelek a változásra. Hogy a csavargás helyét átvegye a gitár, a dac helyét pedig a felelősségvállalás. Ezért megyünk tovább az úton, hogy rögzítsük az új szokásokat, és további, támogató erősségekkel biztosítsuk be a lehető legjobb döntéseket a nehezebb pillanatokban is.
És most hozzád fordulok: vajon a te tinidnek mik lehetnek azok a képességei, amik még felfedezésre várnak? Melyek azok a rejtett erősségek, amik ott lapulnak a felszín alatt, a dac vagy a bezárkózás mögött?
Érdemes ezen elgondolkodni egy kicsit. Vagy ha úgy érzed, egyedül nehéz meglátni ezeket a hétköznapok sűrűjében, fedezzük fel őket együtt!
Szeretettel,
Léna
Ui.: Tudod, hogy már szombat délelőtt is járhattok hozzám? Tinicoaching mellett szülőkonzultációra is várlak - néha mindannyiunkra ráfér az értő figyelem 💜