Kifejezetten miatta jöttem be Csillaghegyről Újlipótvárosba, mert pontosan tudtam, mekkora tétje van számára ennek a mai találkozónak, és a tarsolyomban már ott lapultak azok a stresszkezelési technikák is, amik (nem mellesleg) a saját bőrömön is bizonyítottak már éles helyzetekben.

Mégsem éreztem egy szikrányi dühöt sem, amikor végül nem jött el.

Épp kiléptem az épületből, amikor az édesanyja utolért telefonon, és a végtelenségig szabadkozva mesélte, hogy a jövő heti felvételi előtti „nagy hajrá” miatt inkább kivették két napra a gyereket a suliból pihenni, ő pedig a nagy kapkodásban (ahogy fogalmazott: „azt sem tudom, hol áll a fejem”) egyszerűen elfelejtett szólni.

Ahogy hallgattam, rá kellett döbbennem: nekem ebben a helyzetben még a felesleges körrel együtt is sokkal könnyebb dolgom van, mint egy felvételiző diák édesanyjának, aki otthon próbálja tartani a frontot a növekvő feszültségben.

Szülőnek lenni ilyenkor talán a legnehezebb logisztikai és érzelmi mutatvány, nem igaz?

Pedig a „nopara” életérzés kulcsa éppen abban rejlik, ha merjük látni és láttatni: az életútjaink már rég nem nyílegyenes vonalak, amikről tilos letérni. A mai világban a karrierváltás nem kudarc, hanem egy teljesen természetes fejlődési fázis, és hatalmas terhet veszünk le a gyerekeink (és a saját) vállunkról, ha tudatosítjuk: nem most, 14 vagy 18 évesen kell visszavonhatatlanul dönteniük a következő ötven évükről.

Az út kanyarog, az újratervezés ér, a felvételi pedig csak egy állomás, nem a végállomás.

Ti hogyan segítitek őket abban, hogy a nagy nyomás alatt is lássák ezt a távlatot?

(Ha nehezen megy, várlak szülőkonzultációra szeretettel, meleg teával, és rád figyeléssel)