„Ááááááá, szeretem magam!” – mondta a lányom, amikor végre befejezte a prezentációt a jövő heti beadandóhoz. Én meg ösztönből rávágtam mosolyogva: „Nagyon helyes! Mindenkinek szeretnie kéne magát!”
Pár perc múlva esett le, mennyi apró lépés, mennyi beszélgetés, és mennyi „wow, ez igen!” kellett ahhoz, hogy ez a mondat nála ennyire természetesen jöjjön. Az önszeretet ma már szinte luxusnak számít a kamaszoknál. Szülőként pedig piszkosul nehéz (és szívbe markoló) végighallgatni, amikor a gyerekünk a legszigorúbb kritikusa önmagának.
(Fontos: ezt most véletlenül sem azért írom, hogy szülőként fényezzem magam, inkább azt szeretném megmutatni, mennyit számítanak a tudatos hétköznapi apróságok, amikkel ellensúlyozni tudjuk ezt a sokszor káoszos időszakot.)
A lányomnak nem azért „könnyű”, mert ő valami különleges unikornis. Hanem mert évek óta azt az üzenetet kapja: nem attól vagy értékes, hogy hibátlan vagy, hanem attól, hogy próbálkozol, tanulsz, fejlődsz. Nálunk nem az hangzik el, hogy „te olyan okos vagy”, hanem az, hogy:
– „Láttam, mennyi időt raktál bele, és honnan indultál, ez fantasztikus!”
– „Elképesztő! Tök bátor voltál így kiállni!”
Így alakul ki lassan az a belső hang, ami nem cseszegeti, hanem képes azt mondani: „Hé, ezt most jól csináltam. Büszke lehetek magamra.”
Pontosan ezen dolgozom a hozzám forduló tinikkel. Amikor leülnek velem szemben, sokszor ez a belső hang a legszigorúbb („béna vagyok”, „mindenki jobb nálam”). Mivel már sokszor meséltem a megoldásfókuszú módszerről, tudjátok: a mi beszélgetéseink egy kicsit mások, mint a hagyományos „Mi újság? – Semmi.” körök 😎
Mi nem a hibákat nagyítjuk fel, hiszen a gyerek nem egy „javítandó projekt”. Ehelyett a már jól működő mini-pillanatokból építkezünk. Mert a „kis győzelmek” ünneplése nem holmi cukiskodás. Egy tini szintjén sokszor akkora lépés, hogy „ma elmentem edzésre, pedig semmi kedvem nem volt”, mint nekünk megmászni egy hegyet. Ha ilyenkor megállunk és kimondjuk: „Figyeld, mekkora lépés volt ez tőled!”, lassan átkereteződik a dolog, és kialakul a belső mondat: „Én az a fajta vagyok, aki halad.”
Néha megkapom: „De nem kényeztetjük el ezzel a mai generációt?”
Nem. Mert nem azt erősítjük bennük, hogy ők a világ közepe, hanem az erőfeszítést, a kitartást és a bátorságot. Ez nem elkényeztet, hanem egy masszív belső erőt épít, amivel a kamaszkor nyomását is sokkal jobban bírják.Erre pedig nagyobb szükség van, mint valaha.
Amikor a lányom azt mondja, szereti magát, tudom, hogy ez egy hosszú közös munka eredménye. Ha te is szeretnéd, hogy a kamaszod lassan megtanulja ezt a mondatot (először csak halkan magában, aztán egyszer hangosan is), pontosan ebben tudok segíteni partneri támogatással, humorral és rengeteg elfogadással 💜
Mit gondolsz, jót tenne nektek is egy ilyen folyamat? Írj bátran.